Jelen a világban

Most. És most megint. Mindig most van és sosem. Elszáll a pillanat, mielőtt tudatosulna bennem, hogy létezett. Egyszerre tartom lenyűgözőnek és ijesztőnek ezt a jelenséget.

Sokakat foglalkoztat az idő, és engem is megfogott a téma. De nem a jelen, a múlt vagy a jövő, hanem az, hogy hogyan élünk ezekben. Az ember egyszerre él mindegyikben, de mégsem. Elhalad mellettünk minden pillanat, és sokszor egyikben sem vagyunk benne úgy igazán.

Egy kis történetet olvastam 1-2 hónappal ezelőtt. Röviden: Egy szerzetes megkérdezte mesterét, hogy ő tesz e valamilyen komoly erőfeszítést, hogy gyakorolja az Utat. A mester azt válaszolta: igen, ha éhes vagyok eszem, ha álmos vagyok alszom. A szerzetes erre megkérdezte, hogy vajon nem mindnyájan ezt csinálják? Erre a mester azt mondta neki nagy bizonyossággal: nem, ha ti esztek 100 dolgon jár az eszetek, ha aludni tértek 1000 gondolat terheli elméteket.

Megérintett ez a kis részlet, főleg azért, mert magamra vonatkoztattam és igaznak véltem. Körülnéztem és ráeszméltem, hogy általános a jelenség és pont úgy ott van a világban és bennem is. Amikor eszem néha olvasok, néha filmet nézek, néha pedig átgondolom a napi dolgokat. Elalvás előtt álmodozom a jövőről vagy esetleg frusztrál a múltból egy el nem engedett részlet, de mindig van valami. Még ima közben is elterelődik a figyelmem, ha nem koncentrálok eléggé.

Hányan vagyunk, akik nem élünk a jelenben? Hányan élünk egy kitalált szebb jövőben, egy félelmetes és lehangoló múltban, virtuális térben vagy ki tudja még hol?

Középiskolás koromban, ha egy órát nem találtam kellőképp élvezetesnek, akkor az idő nagyon lasssssan telt. Mára tudom, hogy egyszerűen megtagadtam a mostban lenni. Ha egy feladatot nagy átéléssel végeztem, az idő repült. Nemcsak akkor volt „gyorsabb” az idő, amikor élveztem valamit. Pl nem voltam oda a matematikáért, de amikor képes voltam 100%-ban ráfordítani a figyelmem a gyakorlásra, akkor a jelenemben voltam és nem vettem észre semmi mást. Sokszor látom a ki világomból kitekintve a nagy szenvedéseket az embereken, személyes drámákat mindenhol. Nem is tudjuk mitől szenvedünk oly sokat…

Nemcsak a tevékenységeink közben kell jelen lennünk, nemcsak a külső tér és az idő számít. Fontosnak tartom, hogy a középpontunkban maradjunk, és a saját jelenünkben legyünk. Bár valóban empatikusabbá tehet minket az, ha beleképzeljük magunkat mások helyzetébe, arra azonban vigyáznunk kell, hogy ne ragadjunk ott. Nem élhetjük mások életét, nem dönthetünk helyettük és nem oldhatjuk meg a gondjaikat (már csak azért sem, mert fogalmunk sincs az ő világukról). Amikor mások életével foglalkozunk, ki éli a miénket? Nekünk is csak ez a jelenünk van, ez az egy élet, amit élhetünk. Ezen eddig felsorolt feladatok egyike sem könnyű, ha engem kérdez valaki, de szerintem az emberek jó része napja jelentős részét magán kívül tölti.
Volt olyan napom, hogy minden rendkívül lefoglalt és nagyszerű tapasztalatokkal gazdagodtam. Ám olyan is előfordult, hogy nem tudtam a nap végén megfogalmazni, hogy vajon mit is csináltam… Séta közben gondolkodtam, de nem nézegettem milyen szép a természet körülöttem vagy ettem reggelim, de nem találtam benne örömet, hiszen jobban lekötött a rám váró vizsga, amelynek egyébként megvolt a helye és az ideje. Nem mozdult sehová, én azonban időben már ott voltam. Nem nagy dolgok ugye? De. Mégis azok.

Beszéd. Talán még a világban megjelenő egyik legnagyobb erő a kommunikáció. Ezen esetben azokra a beszélgetésekre gondolok, amik nem vezettek sehova. Jelen vagyunk olyankor a beszélgetésben? A mostban van a tudatunk és az érzéseink is?

Van, hogy meggondolatlanul, van, hogy átgondoltan fejezzük ki magunkat a partnerünknek, de mi okozhat néha zavart? Amikor nem önnön jelenünkben élve nyilatkozunk.
Például: ha lerohanjuk a másikat azzal, hogy kritizál amitől depressziósak leszünk, abból a másik csak azt érti, hogy támadunk (tehát pont azt tesszük, amit nem szeretünk, követelve egy olyan változást, amit mi sem vagyunk hajlandóak mutatni). Hogyan fejezzük ki magunkat? Mennyivel másabb, ha magunkból indulunk ki, a középpontunkból, és nem a másikból.
Viszonylag ritkán hallok olyat, hogy: „Amikor rosszalló véleményt hallok, szomorúnak érzem magam.” Ebben a példa mondatban csak a saját tapasztalataim és érzéseim szerepelnek. 

De sok más szituáció is van, ahol nem képviseljük önmagunkat.

Jelen lenni számomra azt jelenti, hogy felelősséget vállalok az életemért. Felelősséget vállalok azokért a dolgokért, amik abban megjelennek. A jelenben én irányítok, nem pedig engem irányít az elmém. Megtanulni erre koncentrálni nagy kihívás, de biztos nem lehetetlen.

Ha csukva van a szemem, csak én vagyok itt, az én világom. Ha kinyitom a szemem, az is én világom. Amit belül megteremtünk és élünk, az tükröződik vissza. Talán nem azonnal, de megjelenik. Mert felelősek vagyunk a világunkért, és mindenben benne. Ha elhagyom a világom bent, elhagyom a világom kint. Nem tudom, hogy ha ez is egyfajta megszűnése e a létnek… Mindenesetre ez egy olyan dolog, amivel szerintem megéri foglalkozni manapság J .

Jelen vagyok. Térben és időben itt vagyok. Csak itt. A középpontomban. Most végre béke van.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó 5 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.02.15. 14:34 ChiliPapaya Viccadict véleménye Nekem helyesírási hibák nem nagyon tűntek itt fel, bár hosszú, prózai szövegben nem igazán szokás rövidíteni, amikor mégis szükség van rá, ki kell tenni utána a pontot. Nagyjából ennyi tűnt fel, minden más rendben volt, gondolok itt tagolásra, fogalmazásra. A témád különleges, valójában még soha nem gondoltam bele ilyen mélyen az időbe, legalábbis nem ilyen szempontból merültem el a témában. Ha meg akarom mondani az igazat, nem tudok veled egyetérteni. Jól kidolgoztad, elmagyaráztad, amit akartál mondani, de mégsem tudok egyetérteni, bármennyire is szeretnék. Ennek valószínűleg álmodozó személyiségem az okozója, hiszen én a te írásod alapján nagyon ritkán élek a jelenben. Ez lehet, hogy így van, de én mégsem érzem úgy, hogy (emiatt) lemaradtam volna valamiről. Én nem érzem úgy, hogy ez egy probléma, én jónak érzem a gondolkodást. Szeretem a semmitmondó, laza beszélgetésekkel teli délutánokat a barátaimmal, szeretek evés közben egy távoli, de végre boldog jövőre gondolni. Ezek olyan ártatlan apróságok, amik nekem segítenek abban, hogy pozitívabban lássam a világot, hogy több kedvvel vágjak neki a napnak. De valóban probléma lenne, hogy egy napon tizenöt percre elmenekülünk a problémák elől, a gondolatainkba? Megoldható az, hogy a múlt fájdalmait elengedjük? Ez egy ideális világ lenne, ahol nincsen gyász, nincsen stressz, se fájdalom. De én nem tudok elképzelni egy ehhez hasonló világot, amiben intelligens emberi lények éldegélnek.

2014.02.15. 14:33 ChiliPapaya Ninaa véleménye Az a kis részlet, amit írtál ("ha éhes vagyok eszem, ha álmos, akkor alszom") nagyon megfogott és teljesen igaz. Amit utána írtál, az engem is elgondolkodtatott. Rengeteg olyan dolog van szerintem a világban, amiről el lehetne gondolkozni komolyabban, ez is egy olyan. Viszont nekem ez eszembe sem jutott volna, ha most nincs ez a verseny és nem vagy Te, aki ezt megírja. Jelenben élünk, de mégsem, hiszen mindig a jövőnk áll a szemünk előtt. Nagyon jól leírtál mindent és kifejtetted azt. Az ilyen furcsa témákat szeretem én, mint a Tiéd. Ez egy nagyon jó kis összeszedett mű lett szerintem és talán az én személyes kedvencem. Szerintem mindenki tud helyesen írni, itt – ott lehetnek benne hibák, de a Tiédben nem igazán találtam. Tényleg egy jó kis összeszedett témát találtál.

2014.02.15. 14:33 ChiliPapaya Mona véleménye Wááá, imádtam! Már az első sorok után az fogalmazódott meg bennem, hogy 'Merlinre, ezzal a lánnyal biztos tudnék órákig beszélgetni!'. Nekem is az egyik kedvenc témám az Idő és sokat mélázgatok rajta. Csak mostanában kezdtem magam is úgy élni a napjaimat, hogy amikor eszem, akkor tényleg eszem. Amikor a világ legbékésebb és legcsodálatosabb falujában sétálok, akkor tényleg Ott vagyok. És igazából ez külső szemmel nem tűnik túl érdekesnek, mégis nap végén azt érzem: 'Mennyi mindent átéltem ma! De szép nap volt!'. Tetszett a fogalmazványodban, hogy Pozitív témáról írtál - még akkor is, ha szerepelt benne az a gondolat, hogy mennyire elfelejtjük megélni a jelen pillanatait. Kerek, választékos, élvezetes, nyelvtanilag úgy vélem rendben volt, és öröm volt olvasni, köszönöm! :)

2014.02.15. 14:32 ChiliPapaya A Fekete Főnix véleménye  Amikor elkezdtem olvasni az írásodat felettébb megörültem hiszen kedvenc témáim egyike az idő.  Imádok az időről filozofálgatni. Fizikai és elméleti tekintetben egyaránt. És aztán kezdtem rájönni, hogy hohó, nem is igazán az időről beszélsz (vagyis hát ugye írsz), hanem sokkal inkább az idő egy olyan elvont fogalmáról ami az embert magát jellemzi, amit nemes egyszerűséggel szerintem leginkább az "én" szóval lehet jellemezni.    Eleinte furcsának találtam, hogy egymás után több témát is kibontasz hisz a feladat úgy szólt, hogy reflektáljunk egy dologra. De igazából te végig egy dologról írsz. Csak azt olyan gyönyörűen teszed, hogy nem állsz meg egy dolog vizsgálgatásánál (hisz ezt az idővel kapcsolatban, hogy is lehetne megtenni), és a kibontott szálakat végül egy teljes kerek egésszé fonod össze és a végén teljes képet kaphatunk gondolataid egy szeletéről.    És végezetül jár neked egy jó nagy pirospont a befejezésért az valami gyönyörűséges (pedig látva az utolsó bekezdést,egészen az utolsó előtti bekezdésig azt hittem, hogy ezt aztán biztos nem fogod tudni lezárni). Tévedtem.

2014.02.15. 14:31 ChiliPapaya Eleonora véleménye Én sosem találom a jelenemet, mindig azon rágódom, hogyan kellett volna reagálnom a múltban valamire, ha ezt már végig gondoltam, áttérek a jövőre, hogy ha újra bekövetkezik az adott eset, hogyan fogom fogadni azt. Tipikusan az az ember vagyok, aki sosem tud teljes mértékig a mostra figyelni, mert mindig gondolkodik valamin. De nem is szeretnék megváltozni. Ez a bizonytalanságom miatt alakult ki és néha jó érzés, hogy sosem vagyok biztos magamban. Nevetek azon, hogy napjában többször is visszafordulok ellenőrizni, bezártam – e a kollégiumban a szobaajtót, azon is csak kacagni tudok, hogy kijelentek valamit, aztán a következő percben már rá is cáfolok. Unalmas lennék, ha biztosabb lennék. A jelen pedig pont azért izgalmas számomra, mert egyszerre több dolgot csinálok benne. Nem tudom, lehet eléggé zavaros voltam, talán megint több mindenre gondolok, mint kéne, csak már hozzászoktam és szinte fel sem veszem ezt az esetet.

1